Verse 1.:Minden napot úgy élek,
mint ha az volna az utolsó,
minden mondatot úgy írok,
mintha nem maradna több szó,
ezt most neked, ezt most rólad,
ezt most érted,bár nem kérted,
de életem része vagy,
mikor a szerencse magamra hagy,
a valóságra eszmélek,az emlékek mögé nézek,
és Te kacsintasz vissza rám,
minden másodperc árván telik nélküled,
mint egy elhagyott épület,
minden sorom egy újabb gondolatot ültet,
nem értik sokan, hogy a Feri egyik pillanatban sír,
a másikban robban,
egyik percben szerelmet vall,
a másikban vadállat módra hoztam közétek a balhét, ha tapsoltatok,
akár a szajrét vittem az ágyamba,
plafonomon az élet szabályait kutatva egyetlen dologra jöttem rá:
Hogy semmi sem biztos!,
a sok tanulság nem titkos, mégsem beszél róla senki,
hogy most még itt vagy,
aztán holnap meg hűlt helyed teszi üressé életem,
egyik pillanatban a fülembe súgod, hogy szeretsz,
én válaszként, hogy kellesz,
de ez mindig tovaszáll,
azt hiszem, itt nincs korhatár!,
emlékeim lehet csalfák,
de gyerekként is éreztem,
hogy két kezem az ég felé nyújtva lelkem újabb útra lép,
az albumban tucatnyi kép foltozza a sebeket,
persze idővel lepereg a fájdalom,
mint a lábnyom a Holdon,
mégis élteti a végtelent,
gyere velem, nem késhetem le a sorsom!,
az izgalmat lehet elrontom, de tudom előre a végét,
nem nagy tudomány, csak nézz szét!,
ha velem tartasz, tudnod kell,
hogy meghalok, mikor a Nap felkel,
de este újraéledek, betonházak árnyékában lépkedek árnyként,
lelkem mindentől megvéd,
szíved mást diktál, mint az elméd,
eszed taszítana, de belsőd súgja: Kell még!
(Yo!)(...eszed taszítana, de belsőd súgja: Kell még!...
(Kell még! Kell még!...Kell még!))
Refrén:Ezt most neked, ezt most érted, ezt most rólad,
bár nem kérted, de itt van, tessék,
belőlem egy darabka mindig veled marad,
ha Feri el is szaladna...Ezt most neked, ezt most érted, ezt most rólad,
bár nem kérted, de itt van, tessék,
belőlem egy darabka mindig veled marad,
ha Feri el is szaladna...
Verse 2.:Ismerek egy lányt, egy lányt,
akinek a szemében csillog a szerelem, a szeretet, a lélek és az értelem,
aki együtt örül és fél velem,a
ki átölel és megment minden percben,
Feri, a kemény, a nagyokos, mindenkinél mindent jobban tudó,
nála lennék egyedül a hunyó,
neki bevallanám, hogy csak egy krapek vagyok a vadonból,
aki valaha lerombolt mindent a szívében,
minden válasz elől kitértem, de ha ránézek,
megértem a világ minden fájdalmát és örömét,
hogy talán lehet hajnal még újra örök éjszakám horizontján,
bár nem tudhatom, az élet milyen posztot oszt rám,
de küzdök érte, küzdenék, amíg van remény,
amíg van erőm,
addig vakmerőn kiállnék a Végtelen sarkára,
emlékeznék csillogó hajára, szikrázó szemére, lángoló lelkére, pengeéles eszére,
velem szembe nem volt szemérme,
mert a kulcsom kezébe tettem,
minden éjjel meghaltunk, és újjászülettünk mi így kettenezen a Földön,
ahol szűkös szótáram szavaiból költöm utókorom darabkáit,
elültetem közös erdőnk fáit, hiszen más nem maradt már itt, a kopár világ alkonyán,
ennyit hagyott rá és rám a betondzsungel,
az alkony szült engem, de most hajnal, gyere, fuss el velem a világ végénél távolabb!,
ahol sorsunk, bár gombolyag, egymásba fonódik,
kérlek, maradj itt velem, amíg meg nem halok!,
amíg le nem hunyom örökre a szemem, addig érezzem, hogy a szerelem - ahogy a kezed a kezemben éltet,
majdan, ha eljön az idő, új világot hoz el nekünk,
kérlek, csókolj meg és ölelj át, mint a fák a mezőt, mint a házak a várost, mint a felhők az eget,
az alkony fia vagyok, és téged, a Hajnal lányát, míg csak dobog a szívem, szeretlek!...
(...Az alkony fia vagyok, és téged, Hajnal lányát szeretlek...!)
Refrén:
Verse 3.:
Ismerek egy lányt, akire, ha gondolok, szívemben kést forgatva írom a sorokat,
ujjaimon több tonnás súly, a lelkem markolat, agyam ravasz, és lő a gondolat,
amíg én a Kojszal meg a Gőzzel söröztem, te valaki mást szoptál,
valaki más élvezett beléd,
kemény szavak ezek, az is kemény, amit tettél,
megetettél, én meg azt hittem, semmi más nem kell, csak egy lány: pont te,
nevetve a világon raktam életem kezedbe,
FankaFeri nem nagy kan, tudja, aki ismer,
FankaFeri nem izmos, tudja, aki ismer,
FankaFeri nem jóképű, tudja, aki látott,
FankaFeri nem is gazdag, ezt is tudják jópáran,
de FankaFeri kiáll azért, akit szeret: remélem érted már!,
tudom, egyetlen percért sem kár, amit él az ember,
hiszen minden ''miért''-nek van ''mert''-je,
és ki más, ha Fanka ne merne beleröhögni a Sors szemébe,
erről szól minden dalom, valaki engem akart, valakit én akartam,
és most a fájdalom nyitja ki szemem, hogy lássak, ne csak nézzek,
mondhatnám az utca nyelvén: kajakra átbasztál!,
mondhatnám kultúráltan: zátonyra futott kapcsolatunk!,
mondhatnám, ahogy a haverok: FankaFeri, jól beszoptad!,
mondhatnám, ahogy érzem: egyedül én bíztam benned ezen a Földön,
és ezért rúgtál belém a földön...
Refrén:
