Mostanában elgondolkoztam felnőttéválásom egyes szakaszain...az életemen a teljesség igénye nélkül. Kilyukadtam ott, hogy bár nem öregszem és nincs rajtam semmiféle pánik azzal kapcsolatban, hogy egyedül maradok, mégis hiányzik az életemből valaki, akihez a legocsmányabb állapotomban is odabújva megnyugvást találok.
Kicsit kibaszta a biztosítékot egy péntek hajnalban kapott sms, aztán elkezdtem ezért dühöt érezni, és valamiféle tömeggyilkos kezdett kialakulni bennem. Éreztem magamban a fortyogó savat, ami megmérgezhet valami szent dolgot. Több hete alakul bennem ez az érzés. És persze megint bennem forgatja és mártogatja valaki a kését, mert nem is gondol rá, miért is tenné, hisz Ő csak egy naív ember, aki nem gondolkodik el azon, amit a barátai érezhetnek.
Szombat éjjel nem volt valami nagy handulatom mindebből kiindulva, de tudtam, hogy találkozni fogok a Balázzsal, újdonsült barát barátommal meg a Petrával is, és ez valahogy megkönnyítette a dolgokat. Kint a Dobosban már megcsináltuk a műsort, melynek hatására, a szomszéd asztaltársaságban ülő hímtagú egyedek, magukat maximálisan kiteljesedett heteró hím bikáknak valló pasik, elkezdtek beszólogatni a buziknak. Ennek természetesen az lett a vége, hogy nekem kellett leoltani Őket. De én legalább hatásosnak bizonyultam. Majd a többieket követve Birgit és Pillangó társaságában elhagytam a helyet. :D
A Mamma Mia nevű vendéglátóipari egység nem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet. Főleg hogy ott tobzódtunk, pedig megígértük a Petráéknak, hogy hamarosan Vertigó.
Fél 3 volt mire sikerült a ribancokat kirángatnom és átmenni a sokkal szívvonalasabb szórakozást nyújtó Vertigóba. Ott aztán Petra megállapította, hogy mi ez a tömeggyilkos fej, erre én nagyvonalakban vázoltam neki a történéseket. Balázs az én drágám, addigra már túl volt némi alkohol elfogyasztásán, de azért még nem volt oyan állapotban, hogy ne érzékelte volna felüdítő jelenlétemet. Odatámaszkodtam mellé a korláthoz, kaptam egy mosolyt és egy puszit, érezte, hogy nincsenek a dolgok a helyükön... Aztán megtáncoltatott majd búcsúzáskor úgy nézett rám, ahogy szeretném, hogy egyszer józanul nézzen rám így. Teljesen váratlanul (ha már én meglepődöm valamin!!!) adott egy puszit a számra... Nem kellene, de mély nyomot hagyott bennem...túl mélyet. Utálom ezt az érzést... Mert fáj...mert olyan, mint egy jó erős sav, ami szétmarja a józan ítélőképességet. És utálok kapaszkodni, valami a saját agyam és a szívem teljes egyetértéséből származó téves képbe és érzésbe!!!
Aztán vasárnap: Hogy miért kell mindíg valakinek az ami az ENYÉM!!! És ha belepusztulok sem fogom a Gicát a Balázs közelébe engedni! Vasárnap a Lívi egy olyan kéréssel fordult hozzám, hogy nem lehetne e, hogy egy vacsora alkalmával a Balázs és a Gica egy légtérbe kerüljenek? NEM , hangzott a válaszom kategórikusan. A Balázs hadd legyen már csak az én privilégiumom, annélkül, hogy valaki megpróbálná Őt is elvenni tőlem! Egy kicsit már elegem van! Aztán Balázs is kijelentette, hogy ez a vacsora így ebben a formában nem fog megtörténni, mert egyetlen pillanatra sem küldött a Gica felé semmilyen jelzést. És pont!
Más:
Nem értem, és ezen kérlek ne sértődj meg G, ha olvasod, hogy hogyan szerethetnek emberek bele olyasvalakibe, akit még csak nem is láttak, nem beszéltek velük egyetlen percet sem, ergo: nem ismernek?!
Ha ezt megválaszolod nekem, esküszöm neked adom az én édes Pillangómat!
