Kockaaaa, hiányzol...rúgj belém, köpj le, rázz fel, mert ez egy rossz álom...
Emlékszem a napra, mikor elmentél, mikor elmondták, meghaltál. Már két hónapja külön éltem a Tomitól, kezdtek egyenesbe jönni a dolgok, te is örültél nekem és a döntésemnek...emlékszel, mindig azt mondtuk, nembaj, ha 30 leszek és nem lesz senkim, legfeljebb elveszel...pedig mennyire álszentnek tartottuk a házasság intézményét :)
...szép napos idő volt, még a kispolszkim (a kisasszony) volt, fél nyolc lehetett - a Norbiékat vittem a Wella buszhoz háromnegyedre - mikor megszólalt a telefon. Mondtam magamban, mit akarsz te ilyen korán, beleszóltam, na szia édes, mire az anyukád szólt vissza - Éva vagyok a Krisztán anyukája - mondom jajj szia, hát te, hogyhogy a Krisztiánról hívsz, ő hol van? És akkor....soha nem felejtem az elcsukló hangot - a Kiki (mert ő így hívott) nincs többé - és a mellettem csivitelő emberek a kocsiban nem voltak többé, és egy kereszteződésben voltam le kellett húzódnom, mert egy másodpercre fel sem fogtam - micsodaaa, mit mondasz, nem hiszem el - ugye milyen sablonosan hangzik így utólag? - összeesett a konyhában, és már nem tudtak rajta segíteni - jött a következő mondat - téged hívtalak, mert te álltál hozzá legközelebb, Ancsi, Ancsi itt vagy? - Le kellett tennem, mert nem bírtam, nem tudtam szólni. Pár perc múlva kitettem a barátaimat, majd egy félreeső helyen lehúzódtam és bőgtem, és bőgtem, mikor elindultam a kocsival, és bőgtem miközben hívtam a barátainkat. És aztán dolgoztam, erőt gyűjtöttem, hogy meglátogassm a szüleid, a húgod, aki csak pár nap múlva tudta meg amikor nem látott a reptéren várakozni és hisztárikusan kezdett keresni, és te nem voltál. A Móni sokkot kapott, mert érezte, tudta, szavak nélkül is. A Móni érezte, hogy baj van, hiszen pont akkor telefonált haza, mikor veled robogtak a mentőben és ott is folyamatosan élesztettek újra, nem akartál menni, többször visszajöttél, de egyszercsak elfogyott az erőd, és 12 órányi küzdelem után elfáradtál, feladtad, itthagytál minket.
Elmentem a házatokba, ott virrasztottam a konyhában a szüleiddel, és nem bírtam bemenni a szobádba, mely ugyan úgy volt a cuccaaiddal, az illatoddal, ahol pár nap előtte hülyültünk és beszélgettünk...
Emlékszem arra a hideg novembervégi napra is mikor elbúcsúztattunk...a kórusra, a rengeteg emberre, a pap szavaira a küzdésről, az életedről.
és emlékszem, ahogy kapaszkodtam abba szál rózsába, a földbe, a hidegbe... tested betemették, lényed egy egy darabkáját pedig mi hordjuk szívünkben... szombaton meglátogatom a fejfád, talán koccintunk is egyet... :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése