Rituálék

Szombaton már kora reggel úton voltam, friss, de napsütéses idő volt, az autóban ülve, és élvezve ezt a korai csodát, olyan háromnegyed 7 felé kanyarodtam le jobbra a hídról a belváros irányában és akkor láttam meg ezt a szokatlan rituálét. Bár lehet csak számomra, számunkra furcsa egy ilyen pillanat, mikor szinte elválik a külvilág. Az út jobb oldalán a menetiránnyal szemben parkolt egy autó, benne ült egy anya és a lánya, pontosabban búcsúzkodtak egymástól. Adtak egymásnak puszit jobbról, majd balról, ezidáig teljesen szokványos volna...ezután először a lány, maj az anya adott a az anyának és a lánynak a homlokára puszit. Érdekes pár pillanat, másodperc volt csupán, ahogy a nap mosolygott rájuk, sokkal több volt így talán minden szónál.

Köszönöm nekik ezt a meghitt pillanatot, ezt a cseppnyi szeretetet, a pár másodperces rituálét.

Eloptak az életből egy gondolat erejéig, lágyabbá tették ezt az olykor túl durva világot...hacsak egyetlen másodpercig.

Számvetés

Azt mondják írnom kellene...megint. Megint leírni mindazt, ami velem történik. Nem tudok írni, míg le nem zárom...végleg. De nem tudom, hogy mi is történik, mert érdekes dolgok vannak bennem. Kicsit lezáratlanul maradtak bennem a dolgok...furcsán. Nem érzem magamat hibásnak emiatt, nem Én vagyok sértett, picsogó kisgyerek. És mindenki tudja rólam jól, hogy tartom magam a tetteimhez és a véleményemhez. Így én most számot vetek... 1295 fogadott levél, 10 hónap, néhány vers, sok-sok kedves együtt töltött óra, olykor egész éjszakák, és minden egyes szeretkezés után egy-egy orgazmus emléke... Ennyi maradt. Vártam volna néhány józan gondolatot, de úgy látszik nem tart méltónak rá. Biztos talált valami rap szöveget, ami elmondott helyette, helyettem mindent, talán bőgött is...

Számvetés tehát e gondolat vége...vége

A dolgok rendje?

A dolgok mostanában furcsa véget érnek...hirtlen, mintha az élet rendjeként kellene elfogadni...ezt rendelték. De én magam akarom irányítani, a kezemben tartani a történéseket, ahogy eldöntöttem egy hónappal ezelőtt, hogy tornázom, heti 2-3 alkalommal minimum, és teszem is azóta. Ma is voltam, pilates edzés volt Balázzsal. Ez a fickó meg van áldva egy csietnyi szadista hajlammal...ami azt illeti egy "törpe macho", enyhe meleg beütéssel. De mindemellett nem hinném, hogy az, inkább csak metrosexuális. De ne kanyarodjunk el a lényegtől, a dolgok furcsa végződéséről és az új dolgok életembe épüléséről. Ez a torna jót tesz nekem, valahogy könnyebben mozgom és jobb a közérzetem, a munkában is fittebb vagyok. Ergó a tunyulásnak vége...éljen a fitt élet, még egy kicsit változtatnom kell a táplálkozáomon és kész bombázó leszek. Visszanyerem régi kisugárzásomat is, melyre szükségem lesz, mert azt hiszem megérdemlem a boldogságot.

És a boldogságot nem a dugások számában mérem, nem a pasik mennyiségében, sőt már abban sem, hogy melyiket, hogyan sikerült porig alázni. A boldogsáot az ezzel töltött napjaimban mérem és ezért be kell ismernem köszönetet kell mondanom neki, majd ha nem lesz dühös és túllép a sértődöttségén, mert felnyitotta a szemem, hogy az sem volt jó, az a rideg elutasíás, és kell a szívnek tudni melegedni is.

A stoppos

Az alábbi történet alig egy órája esett meg velem. Sokan őrültnek, vagy inkább meggondolatlannak titulálnának érte, de én máshogy értékelem. Hazafelé autóztam, miután kidobtam az egyik utcában a Titust, majd Pillangót a következőben. Alig másfél kilóméter, ez nagyjából 2-3 utca, volt hátra, amikor a főúton megláttam egy alakot körvonalazódni, sötét volt és ő fekete dzsekiben sétált az út zélén, fülében fehér zsinóron, fülhallgatóban hallagatott valami zenét - gondolom én - nyilván valami neki tetszőt. Ahogy meghalotta, hogy egy autó közelít feléje kinyújtotta jobb kezét és a stopposok jellegzetes kéztartásával intett és közben megfordult. Láttam, hogy egy fiatal, talán alig 20 éves lány az, lehúzódtam, hogy megkérdezzem tőle merrefelé tart...Dunaszegre...az egy olyan 8-9 km-es kitérő nekem, de hirtelen átfutott az agyamon, hogy ugyan számomra az semmi, igazán lehetne ez egy jó cselekedet, lehetek rendes, elvihetem ezt a lányt...az időmből meg kitelik. Beült hát mellém az anyós ülésre és elindultunk...illedelmes, normális fiatal ány volt, elmondta, hogy félt egy kicsit, hogy jut haza, meg ez a stoppolás tudja nem volt valami nagy ötlet, meg hogy ki fogja majd felveni... (alakulhatott volna sokkal rosszabbul ez a kis "kalandja") Elmesélte, hogy egy házibuliban volt, de alapvetően nem is szereti annyira a bulikat, meg a fuvarja, a lány, aki megígérte, hogy hazaviszi, el is tűnt valahol, a taxi meg olyan drága és ő meg arra spórol, hogy az álmát megvalósítsa...fodrász szeretne lenni. Nem volt cserfes, beszédes lány, ezt a néhány mondatot is alig-alig mondta el. Vagy csak félt... ezt már sosem tudjuk meg, mint ahogy azt sem, mennyi olt igaz beőle. Lehet minden hétvégén stoppal jár haza.... az Én lelkemnek mindenesetre könnyebb, és egy időre jó embernek érezhetem magamat, hogy segítettem vakinek, aki talán ezt a segítséget majd továbbadja valakinek, vagy egyszer az életben, mint a tanmesékben, melyek pps formájában terjednek a neten, meghálálja, talán tudtán kívül is nekem.

És bocsánatot kérek a kétkedőktől, hogy nem hagytam csak úgy ott egy fiatal lányt az út szélén kóborolni, elégedetten továbbgurulva, hogy hehe én mindjárt hazaérek... a lelkemnek jobb így.

A csúf igazság...

Ezt a filmet láttam ma este az interneten keresztül online...bár kisebb megszakítással néztem, nagyon jól illik a ma este, nevezzük úgy "élményeire". Kevés nálánál szánalmasabb dolgot láttam eddigi életem során... egy zavarodott ember, egy dühös ember, egy szomorú ember, egy sértett ember....egy ember, aki nem boldog, sohasem vidám, és kacagása is inkább hűvös és erőltetett, mint élettel teli. Segíteni neki bár tudnék, vagy hagyná...nem teszem, már nem. Szeret engem...engem, aki a nagyfokú életigenlésével homlokegyenest az ellenkezője vagyok mindannak,amit Ő képvisel és érez az élettel, a világgal kapcsolatosan.

Jó a mellem? Jó a seggem? Jó a puncim? mind, mind, mind elmenne egy ócska rap szám unásig ismételt rigmusaként, és szavalhatná részeg óráin ezt is, mint az imádott dalzövegeit, vagy Szécsi Pál és Máté Péter depresszióval teli világának rímeit... Hozzájuk vágyódik... De kik Ők, mik Ők??? Sohasem élvezték igazán az életüket, mert ki sem láttak a mélabú és a depresszió árnyéka mögül, sohaem vették ésre, hogy aki szereti Őket, az boldogtalan... Miért éltek fájdalomban? Miért volt ez jobb, mint élvezni az életet, melyből amúgy is oly kevés adatott.

Féltek, ahogy rémült kisgyerekként félsz Te is...ez a csúf igazság!