Egy harmincas - inkább csak a harmincadik évét épphogy csak elkezdő - kívánatos meztelen nő fekszik az ágyon, valahol a városban, pontosan tudja hol, és pontosan tudja, hogy csak a karját kell megmozdítania valamely irányban, és a kedvest is meglelné maga mellett...azt a fiatal férfi testet, ami felizgatja. Könnyed, szinte légies és üres...az imént ébredt szendergéséből egy telefonra, hisz az élet elől nem bújtatták a teljesen lehúoztt redőnyök...azok csak a hajnallal szemben óvták meg.
Este és éjjel a kedves többször is sokáig kényeztette őt, és most, ahogy felébredt látta csupán, hogy a test mellette, az oly sokat ölelt férfi test, nyugtalan forgolódik...meg kell nyugtatnia, érzi, hallja a gondolatokat, tudja, hogy most kell neki valami erő, hogy elrángassa őt oda, vissza a szép női test mellé, az üres lötyögésbe, az izzó vágyba. Szinte megvadultan csókolja, harapja a vállát, de csak nagysokára hallja csillapodni a gondolatokat. Teljesen talán sosem tudja elhallgadtatni vagy kikapcsolni az olyas tekervényeket, melyek ártólag és rombolólag hatnak rá. Szeretné egyszer teljesen kirángatni az önsajnálatból, a magatehetetlen önvádakból, a keserűség és fájdalom hálójából...hogy az a férfi az lehessen, akit ő lát....hogy az a férfi úgy alkothasson maradandót a vilg számára, hogy közben szabad...szabad a lelke...szabad a szelleme...bátran szárnyalhat bármily költői magasságokban, vagy egy nő testén... ...vagy nélküle... mindörökké.
Ahhoz, hogy nagyok lehessünk és megmaradjunk az örökkévalóságnak, nem kell világ fájdalmát hátunkon hordanunk, nem kell Radnótisan meggörnyedt szoborként szembenéznünk az 1-es főút forgalmával, nem kell sínekre hajtanunk a fejünk, nem kell nyomorultul éreznünk és nem csak a nyomorúság szülte képeket megírni... Én nem akarok Lédaként, Csinszkaként, tökmindegy melyik nyomorult költő melyik nyomorult szerelme, szeretője, be nem teljesült vágyaként végezni. Lehet, hogy van most bennem némi dühvel vegyes tehetetlenség, nem tudom... erőből írom e szavakat és tudom, hogy lehet kicsit bántják is ezek a szavak a kedvest. Nem ekarok fájdalmat okozni neki, hiszen nagyon... De nem értem ki/kik és mikor ültették el a keserűség magvait benne...én gyökerestül tépném ki ezt a szemetet onnan. Kigyomlálnám, hogy írmagja se maradjon. Úgy szeretem, mikor nevetősen csillognak a szemei, amikor vidám, amikor mosolyra nyílnak ajkai, amikor csókja közben is érzem mosolyát...
Nem tudom valaha sikerül e szabadá tennem testileg...lelkileg...gondolatilag. De azt tudom mellettem megvan ennek lehetősége... A tegnap éjszaka nagon jó volt, és vággyal teli...olykor csak egy csókjától a végletekig felizgulok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése