Úgy látszik akad valaki, akinek mégiscsak sérti az önérzetét, hogy egy 18 éves ifjú fiú olykor közhelyes bókjaiból táplálkozom. Úgylátszik ily közhelyes volnék...(?) (ugye Ádám?)
Az igazság pedig az, hogy mindaz, amit nekem ír, belőlem merít...ahogy ért és érez engem, valóban megérint. Lehet, hogy furcsán hangzik pont tőlem, s olybá tűnik hogy ömlengek itt nap nap után, de bármily giccses és amellett elragadó ez a történet, melyet éppen megélek...tetszik. És bárki bármit mond, valóban átélem, és érzem...és félek. Félek, hogy fejemet vesztem, hogy rosszul értelmezem, hogy aztán óriásit fogok ordítani fájdalmamban, mikor megsérülök...de talán megéri. Megéri azért a néhány mondatért, azért a puha a csókért, az érintésért...a lelkéért, és hogy talán én is visszakapjam az enyémet. Hogy ne kelljen többé kikapcsolnom ezeket a dolgokat, melyet már úgy megszoktam, hogy ez az általánosan elfogadott. Amikor egy-egy órát ellopom magam vele a világból, akaratlanul is működni kezdenek az érzékeim, és sokkal intenzívebben élem meg a külvilágot...a szelet, a fákat, a napot, az oxigént...Őt. S olykor ez az érzés még tart egy darabig, talán nem csak addig, míg leérek a kereszteződésig, hogy újra elvesszem a város forgatagában.
Édes és okos...veszélyes párosítás, félek, hogy a jól felépített és erős kézben (kezemben) tartott életem egy része kicsúszhat irányításom alól.
Egy lelki társ...elveszett lelkemnek talán meglelt elveszett fele...
Ma reggel is találkoztunk, s úgy repültek a percek, mintha a tatár hajtotta, űzte volna őket. Nem jut róla más eszébe az embernek, csak valami ócska közhely, ahogy minden másról is...de némelyik nagyon is betalál, ha mégoly elcsépelt is.
Beszélgetünk, az életről, az Övéről, az Enyémről...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése