Zavarodottság...

Igen, zavarodottság...talán, ez a legjobb szó arra, amit mostanában magamban érzek. Meg vagyok zavarodva...az agyamban, a lelkemben. 

Ez nem feltétlenül egy dologra vezethető vissza, hanem összességében mindenre érvényes.

Egyre gyakrabban fáj a lelkem apa miatt...még mindig várom, hogy belépjen az ajtón, és rengetegszer jut eszembe, hogy egy évvel ezelőtt még velünk volt, hogy miket csináltunk, hogy ő miből szerette volna kivenni a részét, de már nem tudta, mert nem bírta fizikailag. Eszembe jut, ahogy mosolyog, ahogy csinál valamit, tesz-vesz, ahogy korábban a kertjét rendezgeti. Most meg én nyírom a füvet és szentségelek, és Istennel veszekszem, hogy miért kell ezt nekem csinálnom, és egyátalán mivel érdemeljük ki, hogy ilyen terheket rójon reánk.
Nem, nem esik nehezemre füvet nyírni, kertészkedni, csak úgy mint megtanulni a láncfűrésszel bánni, és még sorolhatnám, nem ezekről a terhekről beszélek, hanem mindarról, amivel még még emellett tesz próbára minket,, megkérdem nap, mint nap, hogy nem volt még elég?!?
Veszekszem vele, vagy a jó ég tudja kivel, talán saját magammal, hogy olyan tehetetlen voltam és vagyok, és meghalt az apukám. Gyakran sírok egyedül, lefekvéskor a szobámban, mert nem hallom a horkolását, szuszogását, motoszását...mindazt, amitől régen, gyerekként is tudtuk, biztonságban vagyunk. És vágyom...vágyom valakire, aki mellett újra biztonságban érezhetem magam. És nem mindegy ki az...mert sokan elkövetik azt a hibát, hogy tök mindegy ki az, csak legyen valaki mellettük. Én tudom, hogy kihez szeretnék esténként hozzábújni..