...ennyi marad belőlünk, ezek vagyunk...por és hamu.
Ma lenne 59 éves az apukám. Olyan sokszor, szinte nap, mint nap fülemben csengenek a szónok szavai..."és meghalt az édesapám". Lehet e valaha feledni, kell e feledni. Jó e az emlékezés...
Apukám a kertjében szeretett volna végső békére lelni...imádta ezt a kertet...Először azt szerette volna, hogy az almafa árnyékában pihenjen, mindig viccesen mondogatta, hogy majd ott lógatja a lábát, ha már elment és majd onnan jár vissza hozzánk :) Aztán egy éve tavasszal hozott hibiszkuszt, gyönyörű nagy virágai vannak, és mikor érezte, hogy nem lehet már másképp, azt kérte anyámtól, hogy mégis oda...aztán augusztusban kérte, hogy fehér kardvirágok is díszítsék, mert olyan szépek. Furcsa dolgokért kezdett "rajongani" az utolsó időkben.
Egy héttel ezelőtt elkészítettem, megcsináltam itt a kertjében a helyet, ahová a hibiszkuszait ültette, mert már hajtani kezdtek...tudtam, hogy közelg a születésnapja. Hát felkészültünk...
Mindannyian szórtunk egy keveset hamvaiból az erre a célra kialakított helyre a hibiszkusz tövébe, majd betemettük és gyújtottunk gyertyát.
Rendeltem a neten olyan kívánságlámpásokat is, amiket az Adrel szülinapján is felengedtünk. Megvártuk míg sötét lesz és kívántunk, és üzeneteket suttogtunk bele a szélbe, ami felrepítette őket magasra...fel apához.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése