Más tollával ékeskedve...
(Miután ma a második embert is sikerült megtéveszteni, ezért tájékoztatásul közlöm: Zsófi=Én)
"Porlepte autó kanyarodik a város legmagasabb pontján lévő parkolóba. Vezetője, egy harminc év körüli, bágyadt arcú, jó tartású nő. Megáll, kiszáll, becsapja az ajtót, nekidől a kasztninak majd rágyújt. Nagyokat slukkol, mélyen letüdőzi a füstöt, mely a kora nyári szélben szállva gyorsan illanó fátylat von arca köré. Alighogy eltaposta a csikket, megszólal az ülésen hagyott telefonja:
- Szia Zsófi, a holnapi tárgyalásra előkészítetted már a papírokat? - szól a gépies hang a vonal másik végén.
- Igen, ott vannak a Balázs asztalán. De most hagyj kérlek, majd egy óra múlva. - hangzik a fáradt válasz.
- Oké, helló.
A nő nagyot sóhajt, majd a piros gomb megnyomásának erejével azonos lendülettel vágja be a mobilját a kocsiba a letekert ablakon keresztül.
- Végre csend. - nyugtázza elégedetten.
Csupán a környező rétet szegélyező fák ágain sziesztázó madarak ritmikus csicsergése és a lent elterülő város kora esti moraja szolgál aláfestésül mindennapi meditációjához. Nem művi metódusról van szó, amolyan önterápia - ő fejlesztette ki, önmaga számára. Mogyoróbarna szemei éberen pásztázzak a nyugati nagyvárost, melynek minden szeglete ismerősen köszön rá, hisz itt nőtt fel. A város túlfelén magasodnak a vele egyidős tízemeletesek - ott tanult meg járni; tőlük jobbra a kertvárosi rész, ahol a nagyapja kertje is volt; annak előterében pedig a barokk belváros, melynek macskakövein sétálva talált rá sokszor a hajnal. Festetlen pillái csak néha záródnak. Ilyenkor elmereng egy pillanatra, épp csak addig, míg szemhéja nedves nem lesz, majd a könny földrehulltával ő is visszacseppen a valóságba. A sós váladék a lábai előtt leledző zöldellő fűcsomóra hull, mire azon hajszálgyökeréig ható fájdalom lesz úrrá és erezetében lassan keringésnek indul az őszt hozó, maró emlékfolyam."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése